“Már felsőtagozatos voltam, amikor apu módszertant váltott, jött a kémia. Fagylaltokkal kezdte, mert drágállotta a forintot a gombóc fagyiért, és különben is, ott vöröslik a kertben a málna, libeg szárán az alma, vaníliás cukor van, mi kellhet még. A szilánkos, jégtömbbé fagyott masszával felettébb elégedetlen volt. Többször használta a csodaszerét – amit azóta én is minden konyhai és fürdőszobai bajban bevetek – a szódabikarbónát. De hiába, még isten legokosabb pora sem intézte el, hogy a fagyi krémes legyen, mint Cuki néninél. Később műanyagpoharakat vásárolt, hogy a tömbbé dermedt krémet, össze lehessen törni. De az a módszer sem vált be, mert mire kedvező állagra nyomogatta a fagyit, recsegetve negyedóráig a poharat, taknyosra olvadt a lé.
Akkoriban azt hittem, mindez pazarlás. És a fagyi akkor sem lehet olyan finom, mint a cukrászdában. De ma a világ minden fagylaltját odaadnám, egy olyan pohárért. Abban törődés volt és aggódás, amíg törtük a „követ”, együtt voltunk, vártunk, szurkoltunk, hátha, most végre el lehet nyalni. Közben gúnyolódtunk, ha nem sikerült, és persze sohasem ment, de az üzemi krémben csak anyag volt, kacagás nem, az apu jegének meg szeretet íze volt.
A kilencvenes évek elején „főzött” utoljára igazán nagyot, az volt az utolsó legendás konyhai vállalása. Akkoriban volt új, divatos dolog az instant kávé, nem értettük, csodáltuk, nézegettük, hová lesz a zacc. Aput nem hagyta nyugodni, mit csinálhatnak vele, hogy oldódik fel az egész. Amikor a titkot megtudtuk, miszerint a kávét hirtelen és nagyon lehűtik, ezért kicsapódik belőle a nedvesség, csalódottak voltunk. Csak ennyi? Misztikusabbnak képzeltük. Apu nem árulta el, hogy már úton is van a házi megoldás, ha akkoriban mondtunk volna ilyet, készült a „kézműves” neszkávé.
Vasárnap, ebéd után, a sütemény mellé készítette el a Grecsó-féle kavarós első és utolsó adagjait. A fagyott, darált babkávé csomós moslékjának jellegzetes hűtő szaga volt. Emberi fogyasztásra, ahogy mondani szokás, alkalmatlan. De ahogy reménykedve kavargattuk, néhány dolog kipárállott belőle. Ott lebegett a konyhában apu büszke arca, az izgalom, amíg forrt a víz. Az a gyermeki öröm, a remény, ahogy a fagyott kávét beleszórta. Meg persze a csalódástól lefittyenő szája, amin még hetek múlva is hangosan, szívből nevettünk. Ezek mind ott voltak. És most már tudom, egyszeri és megismételhetetlen dolog egy csésze ihatatlan kávétól ennyire boldognak lenni.”